1.fejezet

Ruki:

Pár hónapos lehettem, mikor anyám letett a főtéren álló hatalmas karácsonyfa alá... szenteste volt, így csoda hogy bárki is felfigyelt rám. Bár ne tették volna. Természetesen árvaházba kerültem, a Tokyo-i fiúárvaházba… Szerettem ott lenni, kitűntem mindenki közül a kisebb termetemmel, és méz szőke hajammal. Volt egy európai nevelő, aki megtanított írni, de arab betűkkel. Emlékszem, épp az ötödik születésnapom előtt kellett elmennie, és egy naplót adott nekem, beleírva az ő gyönyörű betűivel: „Ruki-channak, akit sosem fogok elfelejteni.” Nagyon szomorú voltam mikor elment, és miután magamra hagyott, elkezdtem átkozni az életet. Miután kikerültem a nevelőm szárnya alól, a vezetőség úgy döntött, hogy én is a többiekkel alszom együtt. Az árvaház igen kicsi volt, de egy szobában volt 10 darab emeletes vaságy. Este mindenki remegve várta az ágyában hogy kit találnak be, és kit zaklatnak egész éjjel át a nagyobbak, de az éjjel csendjét nem lehetett élvezni, mert olyan soha nem is volt. A vaságyak idegölő nyöszörgése, ahogy egy egy ágy nekicsapódik a falnak, és lebomlik az amúgy is hiányos vakolat.. feltörő sírások, egy egy elhaló nyögés, és ütések sorozata. 5 évesen a nagyobb fiúk fel is avattak. Külső sérüléseim akadtak bőven, majdnem elvéreztem a súlyos sebektől.. de lelkileg teljesen megtörtem. Az után az alkalom után rendszeressé váltak a zaklatások. Egy árva szót nem mondtam senkinek, egyedül a naplómba írtam le hogy nap mint nap milyen borzalmakat élek át. Egyik téli nap a nevelők kabátokat adtak ránk, és sürgettek, hogy öltözzünk minél előbb, hisz kimegyünk a főtérre. Minden évben kimentünk legalább egyszer és énekeltünk adományokat remélve. Nem akartam énekelni, nem akartam azt mutatni, hogy boldog vagyok, mikor csak sírni vagyok képes. Próbáltam elbújni, ellenkeztem, de egy 6 éves kisgyerek akarata ilyenkor semmit nem számít. Végül kimentünk az árvaház falain kívülre, nagyon hideg volt, és nagyon csúszós volt a talaj. Egy nagyobb gyereket kaptam meg vigyázónak, akinek fognom kellett volna a kezét egész úton, de én folyamatosan csak kitéptem a karomat kezei közül, nem akartam hogy érintsen. Mikor dühösen rám kiabált, akkor hírtelen elestem a lefagyott utakon, és hatalmas krokodilkönnyekkel elkezdtem sírni. Nem fájt igazán semmim, csak most jólesett sírni. Senki nem fordult vissza, mindenki csak ment tovább, gondolhattam volna, ám egy hírtelen pillanatban egy felnőtt megfogta a karomat és felhúzott a földről, leporolta a havas ruhámat, kedvesen mosolygott rám... Hosszú fekete haja volt, telt ajkai, és gyönyörű fekete szemei. Még a sírást is elfelejtettem folytatni. Egy szót sem tudtam szólni, csak meredtem arcára, ő csak halvány mosolyra húzta a száját, karjaim alá nyúlt és felemelt magához. Én erősen kapaszkodtam sálába, túl magas volt ez... Kicsit biztonságosabban akartam lenni, ezért karjaimmal és lábaimmal is átöleltem őt. Már teljesen megnyugodtam, még a vágy sem volt bennem hogy sírjak, semmi negatív érzésem nem volt.. Úgy éreztem magam vele, mint a régi nevelőmmel. Nagyon fáztam, különlegesen hideg volt ez a nap. Szó nélkül elkezdte levenni a sálját a megmentőm, és a nyakamra tekerte, és ismételten elmosolyodott.

- -Köszö..- mondanék köszönetet, de a hírtelen rám kiabálnak.

- -TAKANORI! – ordít rám egy nevelő, én meg teljesen összerezzenek. – Normális vagy?? –

Szóhoz sem jutva tép ki a másik karjaiból, és rángat maga után. Nem akartam vele menni. Nem akartam énekelni.. Vissza akartam menni ahhoz az idegenhez..

*9 évvel később*

November.. zuhog az eső. Én csak meredek ki az undorító lerobbant szemben lévő épület falára, amin néhány cafat plakát maradt.. Rég óta gondolkozom a szökésen, és véghez is fogom vinni. Nincs olyan túl magason az ablak, egy dolog aggaszt: hogy teli van vasdarabokkal a sikátor, ahova esnék. Bár túl sok vesztenivalóm nincsen, vagy meghalok vagy kiszabadulok. Egyik sem olyan rossz. Egyik este, épp vacsora után, hogy annyira ne legyen feltűnő, és már elég sötét legyen. Kiugrottam az ablakon, és elég szerencsétlenül estem.. az egyik vasszög belefúródott a bőröm alá, elég csúnyán vérzett, és szerintem eltört a karom.. De most ezzel nem tudok foglalkozni, minél messzebb kell innen jutnom.. egész éjjel jártam az utcákat, és reggelre valahogy bejutottam egy lépcsőházba. Nagyon kimerült voltam, még mindig vérzett a hasam, a karom bedagadt és lila színben pompázott.. meg is áztam, hideg is volt, de a könyvemet meg tudtam menteni a vízcseppektől. A sálat nem. A szívem összeszorult mikor már nem éreztem annak a személynek az illatát.. elveszett. Ezt is elvették tőlem. Miután beértem abba a házba egy eldugott sarokban próbáltam meghúzni magam, abban reménykedve, hogy talán nem vesznek észre, és békén hagynak.. Csak most nagyon fáradt vagyok, nem tudnék tovább menni. A jobb karom egyre csúnyábban fest, nagyon óvatosan nekitámasztottam a jéghideg csempével borított folyosó falának, de igazából nem tudtam eldönteni, hogy ez jólesik e, vagy olyannyira fáj hogy elviselhetetlen, mert egyrészt jólesett a hideg, másrészt meg csillagokat láttam hogy valami egy icipicit is hozzá ér. A folyosón néma csend volt, rendszeres időközönként egy-egy cseppenő hangot hallottam, először csak tompán, majd inkább ahhoz hasonlított, mikor egy kis pocsolyába esik az eső. Próbáltam nézni, hogy tényleg így van e, de nem tudtam koncentrálni, mert minél jobban próbáltam, annál jobban kezdett el minden hullámzani, forogni, ugrálni.. Inkább jobbnak találtam visszadőlni a helyemre, de ez a hasamnak nem tetszett, mert hihetetlenül megfájdult. Inkább nem mozgok.. órák teltek így el, hál istennek senki nem jött, én már egyáltalán nem voltam tudatomnál, csak nagyon lassan reagáltam bármire is.. A cseppenések egyre kezdtek összemosódni, és visszhangozni.. Kinyitottam a szemeimet, és levontam a következtetést, hogy még mindig szédülök. Mikor már majdnem elaludtam, akkor hallottam meg éles cipőkopogást, teljesen összerezzentem, de egyben összeszorítottam a szemeimet az éles fájdalomra, ami a hirtelen mozdulattól a hasamba nyilallt, és megéreztem, hogy megint valami forró árad szét rajtam. Csukott szemeken keresztül is érzékelem, hogy felkapcsolódott a villany..

- Ne állj meg.. ne nézz rám.. csak menj tovább mintha itt sem lennék.. –

Könyörgök magamban, de úgy látszik nem talált meghallgatásra, mert hallom, hogy egyre közelebb jön. Megérzem meleg kezét a rövid ujjú vizes pólómon keresztül.. milyen jó meleg, ő biztos nem fázik. Az már kevésbé esik jól mikor rángatni kezd a vállamnál, ránézek lassan, próbálok fókuszálni, mert egyenlőre kettőt látok belőle.. Lassan a két alakból egy, sokkal élesebb lesz. Villámként ér a felismerés, meglepődöttségemben egy hatalmasat lélegzem, de ettől a mozdulattól elsötétül minden, mert olyan szintű fokozatot öltött a hasamban a fájdalom hogy nem bírtam tovább. Legközelebbi emlékem, hogy finom meleg szobában fekszem.. puha ággyal alattam.. az arcomon valamiféle maszkhoz hasonló dolog van, amitől sokkal könnyebben lélegzem. Idegesítő, vékony pityegésre leszek figyelmes, szemeimet próbálom kinyitni, de a lámpa erős fénye nagyon sokáig gátol ebben.

- Látom a kedves betegünk felébredt. –

Hallok meg egy kedves férfihangot, rákapom a tekintetem. Kedvesen mosolyog, valahogy.. valahogy az arca azt sugallja, hogy nem akar engem bántani. Az arcomról leveszi a maszkot, és mielőtt feltenném a kérdés hadaimat, de leül az ágyam melletti székre, és elmeséli hogyan, és ki hozott be. Ekkor beugrik, hogy megkell tudnom hol van.. és mi a neve.. és nála van a sálam is!

- Hol van? Hogy hívják? Miért ment el? Nála van a sálam igaz? Bejön hozzám? –

Ülök fel hirtelen mozdulattal, de talán nem kellett volna mert nagyon megfájdult az oldalam és mindkét karomból egy-egy cső áll ki..

- Nyugalom. Először mesélj magadról. Mi a neved, és hogyan kerültél abba az öreg épületbe? –

Csak meredek a fehér köpenyesre.. nem akarom elmondani, mert akkor vissza kell mennem. Végiggondolok minden lehetőségemet, hogy ha ezt mondom mi lesz belőle, de ha esetleg azt mondanám..

- Figyelj.. én csak segíteni szeretnék neked, mikor bekerültél nagyon súlyos sérüléseid voltak, és nem csak a karodra gondolok és az alhasadra. – rákapom a tekintetem, de azonnal folytatja is. – Nyomokat találtunk arra hogy téged szexuálisan zaklattak.

Csak lehajtom a fejemet, mert most már semmit nem tudok tagadni..

- Takanori.. Matsumoto Takanori vagyok.. és a központi fiúárvaházból.. szöktem ki. – mondom a lehető leghalkabban, hátha gyorsan megsüketült az orvos és nem hallja mit mondok. –

Halkan bólint az orvos, megköszöni, majd halk léptekkel az ajtó felé sétál.

- Szólunk a megmentődnek, hogy látni szeretnéd. -

Mondja ismét mosolyogva.. miért mosolyog ebben semmi boldogság nincs, mert biztos, hogy visszafognak vinni.. annak ellenére, hogy tilos lenne kiszállnom az ágyból, gyorsan megnézem, hátha nem vagyunk olyan magasan.. de teljesen elhűlök, mikor kinézek az ablakon.. ez vagy egy 5 emeletes kórház, ha innen kiugrom, biztosan meghalok.. Így is mi lett abból a kis 1 emeletes ugrásomból. Halk kopogásra leszek figyelmes, félve engedélyt adok, hogy belépjen. A hófehér ajtó nyílik is, és az a személy lép be rajta akit láttam a folyosón.. És aki nem utolsó sorban megmentett.

- Szia. – mosolyodik el. – visszahoztam a sálad.. – jön félve közelebb, én csak meredek rá. Leül ugyanarra a székre amin a doki ült nemrég.. – Hogy vagy? – kérdezi kedvesen, én meg képtelen vagyok megszólalni.

Kiszedem a kezéből a sálat, és próbálom megszimatolni, de nem.. Nem az az illata. Valami teljesen más. Bal kezemmel nyakához nyúlok, amit egy vékonyabb, fekete fehér kockás takar, óvatosan leveszem, nem ellenkezik.. arcomhoz emelem a ruhadarabot, beleszagolok, és innentől görcsösen szorítom. Ugyanolyan illata van..

- Yuu-san, kérem, kijönne egy percre? Beszélni szeretnék önnel. – lépett be ugyan az az orvos, aki rájött az úgymond titkomra..

Nem adok hangot de nem akarom hogy elmenjen.. talán mégis megkellett volna szólalnom, és akkor marad..? de.. képtelen voltam egy hangot is kiadni.. csak a sálát tudtam elvenni, és csak nézni őt..

Orvos~:

Elég elszomorító hogy manapság a tizenéves korosztály ilyenekre képesek. Mikor felvetettem neki hogy erőszak nyomait véltük felfedezni a testén bevallotta, hogy a központi árvaházból jött, de sütött róla hogy nem akar oda visszamenni, és biztos vagyok benne, ha visszaküldenénk, akkor újból elszökne, és akkor talán nem lenne ilyen szerencsés. Miután értesítettük Shiroyama Yuu-t, hogy a fiú felkelt, 1 órán belül már itt is volt. Úgy látszik, érdekli a fiú sorsa.. Ez egy lehetőség lenne Takanori-sannak is.

- Yuu-san, kérem, kijönne egy percre? Beszélni szeretnék önnel. –

Megyek be a terembe ahol már jó két órája benn van, azonnal feláll, és követ engem. Bevezetem őt az irodámba, és előveszem Takanori mappáját.

- Matsumoto Takanori a központi fiúárvaházból szökött el, talán ez annyira nem is lehet meglepő számunkra, mert sokan ráfogják, hogy aki szülők nélkül nevelkedett, azok problémás viselkedésűek. Én mint egyben pszichológus is, nem így vélekedem. Mikor a fiút Maga behozta, elég alapos kivizsgáltuk, és nemi erőszak nyomaira is bukkantunk, de ami megdöbbentő ebben, hogy már behegesedett sebek is vannak, így biztos vagyok benne hogy nem az utóbbi időben kezdődtek a fiú zaklatásai. Törvények szerint az lenne a hivatalos lépés, hogy amint a fiú meggyógyul, vissza kell vinni őt az árvaházba, hiszen még nem töltötte be a 21. életévét. Egyetlen megoldás az lenne, ha örökbe fogadná a fiút. Mert józan paraszti ésszel belegondolva, ha 16 évesen odáig jutott el a fiú, hogy zuhanjon egy emeletnyi magasságot, és ilyen sérüléssel még el is jutni egy teljesen más helyre, akkor nem csak hírtelen elgondolásból tette, és mindent egy lapra tett fel. Ha egyszer megtette, máskor is megfogja, ha visszazárjuk oda ahonnan kiszökött. Maga tudna rajta segíteni, de ez mind a maga döntése, köszönöm hogy meghallgatott. – állunk fel mindketten és hajolok meg előtte. – ha most megbocsájtana, mennem kell tovább dolgozni. -