Reita
- De Reita! Te egy bunkó paraszt vagy, lehet, hogy jobban jártunk volna ha Ruki nem üvölti le a fejed, és hagyja, hogy szétporladjon a hajad! – röhög Aoi, mire Uruha oldalba vágja.
- De akkor engem sem ismernétek, háló!- fújtat dühösen, de nem nagyon figyelek már a reakciókra.
- Jól van, na Uruha, akkor fogalmazzunk úgy, hogy akkor nem száll be a bandába! – javítja ki magát Aoi, és mindenki megint felnevet. Értem én a viccet, nem arról van szó, csak ez már nagyon nagyon fáj.. Már pia is van bennünk rendesen, vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy mindenki már nagyon részeg. Nagyon nem esnek jól a szavai, főleg, hogy mindenki adja a másik alá a lovat, persze így az én ócsárolásom is a csillagos eget verdesi, én meg rég nem érzett érzés rabja leszek.. A torkom elszorul, leginkább ordítani és sírni lenne kedvem, de nem adom meg nekik azt az örömet.
- Most legalább akkor lehetnél cukrász, és nem a mi vérünket szívnád, hanem csinálnád az undorító süteményeket, eleve, hogy juthatott pont NEKED az az eszedbe, hogy cukrász légy? Hisz gyűlölöd az édességeket! Mondjuk, rád vall. – röhög mindenki, benned meg most pattan el valami.
- Ha ennyire gyűlöltök bazdmeg akkor minek vettetek fel a bandába? – állok fel, és kezdem a kabátomat magamra venni.
- Haver.. most mi a baj? – néz rám Ruki, én meg már tényleg nem tudom visszafogni magam.
- Kicsit gondolkodjatok el, hogy hol a határ, ja, boldog ötödik Gazette évfordulót, kereshettek új basszerost, főleg hogy felőletek megdögölhetek ott ahol vagyok. Remélem, soha többé nem látjuk egymást. – vágok le az asztalra pénzt, hogy ezt se róják fel nekem, és ülök be a kocsimba. Leszarom, hogy nagyon részeg vagyok, és így nem kéne a volán mögé üljek, én ünnepelni jöttem, hogy már ötödik éve, hogy sikeres banda vagyunk, Kaiial együtt. Fitogtathatjuk, hogy ki mit hozott a bandába, Aoi a dalokat írta, Ruki a szöveget, Uruha.. Uruha semmit nem csinált, Yune elég gyorsan kilépett mondjuk, Én meg hoztam magammal Kait, meg Uruhát, nem egy dalt tettem le az asztalra, úgy gondolom elég sok ötlettel álltam elő, hogy sikeres legyen a banda, elintéztem nem egy helyet, hogy koncertezhessünk, én erre voltam képes, nekik, ha ez nem felelt meg, akkor találjanak helyettem jobbat! – gondolkozom el magamban, mire egy kósza könnycsepp végigpereg arcomon, amit gyorsan le is törlök, nem szeretek gyengének látszani. Pedig most tényleg nagyon fájt, amit a srácok műveltek. Az alkohol eléggé dolgozott bennem, talán arra a töménytelen mennyiségű vodkára nem kellett volna sört igyak, mert nagyon a fejembe szállt.. Megdörzsölöm a szemem, hogy kicsit tisztábban lássak, de mikor kinyitom a szemem, két éles fénnyel találom szembe magam, elfordítom a kormányt, de már késő.. Hírtelen érzek meg nagyon erős fájdalmat a jobb oldalamnál, tiszta vér minden, de talán így jobb is.. Meghalok, végre örökké nyugtom lesz, nem kell azt lássam, hogy az én helyemet átvett basszerossal mennyire országos barátok, nem kell tovább fájdalmat érezzek. Úgysem akartam 30 éves koromnál tovább élni, mindent megkaptam az élettől, amire annyira vágytam, nem is bánom ezt az egészet.. Hunyom le szememet, még hallom távolról a sziréna hangját, de innentől, már ahogy fogalmazni szoktak, se kép, se hang. Boldog voltam. Ez a boldogság addig tartott csak, amég fel nem keltem. Elég nehéz volt kinyitni a szememet, egyből felültem, meg is lepődtem, hogy semmim nem fáj, pedig a jobb karom, úgy ahogy volt teljesen összezúzódott, és az az oldalam is igencsak fájt.. Lehet, hogy kaptam valami gyógyszert.. Tűnődöm, és szállok ki az ágyból, egy fehérköpenyes indul meg felém, azt hittem lecsesz, mert nem maradtam az ágyban, épp szólítanám meg, mikor keresztülmegy rajtam..
- Mi a fasz..? – nézek végig magamon, semmi bajom nincs.. mondjuk, nem tudom, hogy került rám a kedvenc fekete ingem és fehér nadrágom.. mert nem abban voltam, de most ez érdekel a legkevésbé.. Hírtelen fordulok meg, és azt hittem, hogy elhányom magam, bár a meglepettségtől még azt is elfelejtettem, hogy hármat fordult a látványtól a gyomrom.. Én feküdtem ott, jobb oldalam nem igazán volt fejtől lefelé, bár az arcom nyugodt volt.. enyhén véres, orrkendő elcsúszott egy kicsit, és a doki vizsgált. Ez csak egy rossz vicc.. Biztos valami drogot hozott megint Aoi, amitől ilyeneket lehet flesselni, vagy túl sokat ittam, és most jelenleg a kocsma padlóján fetrengek, talán a hányásomban.. Esetleg egy álom.. Igen, annyi lehetőség van, ez biztos nem a valóság..
- ÚRISTEN REITA! – ront be a maradék banda, Kai és Uruha elfehérednek, gondolom a látvány.. Ruki zokog, Aoi meg mered maga elé.
- Ez nem lehet.. – suttogja, én meg közelebb megyek hozzá, meglóbálom a karomat, de semmi reakció, ő is csak átmegy rajtam..
Ha ez a valóság akkor valakit nagyon megfogok verni..
- URAM ISTEN EZ A MI HIBÁNK – ordít Ruki, és szorongatja ép kezemet, patakokban folyik szeméből a könny.
- Sajnálom, uraim.. Mikor kihúztuk a roncsból, már nagyon súlyosak voltak a sérülései, a bordája átszúrta a tüdejét, ennek ellenére, még sokáig beszélt, bár.. nem túl megnyugtató dolgokat mondott. – ül le. – Hajlamos volt a depresszióra?
- Nem.. mindig is erős volt, sosem volt semmi baja. – válaszol Kai.
- Akkor idézem, mit mondott. „Végre meghalhatok, nem kell tovább itt szenvedjek, a barátaim gyűlölnek, pedig én szerettem őket, nagyon szerettem őket. Eltűnök a semmibe, csak ne fájna ennyire a lelkem..” – mondja vissza az utolsó szavaimat a doki, mindenki mered maga elé, és egyszerre tör ki belőlük a zokogás. Na, pont ezt nem akartam látni, de még mindig hiszem hogy ez csak egy szar vicc, rossz álom, drogos mellékhatás..
- Sajnálom uraim, reméljük, békében nyugszik barátjuk. – megy ki a doktor.
Szentül hittem, hogy ez csak egy rossz vicc, de egyre csak teltek el a napok, hetek.. Nem akartam arról tudni, mi történik halálom után, azt sem akartam elhinni, hogy ez a valóság. Akkor eszméltem fel igazán, mikor megéltem a saját temetésemet. Nagyon sokan eljöttek, olyan is, akikre egyáltalán nem számítottam. A szüleim.. Nagyon régen láttuk egymást utoljára, nem tartottuk a kapcsolatot egyáltalán, azóta mióta bevallottam nekik, hogy a saját nememhez vonzódom. Elég szívbemarkoló élmény volt, azt átélni, hogy mindenki zokog, ismételgetik, hogy ez nem igaz, ez nem a valóság.. Pedig elhihetik, én is ugyanezt mondogatom. Ami meglepett, hogy a srácok maradtak legutoljára, és egy saját kis beszédet olvastak fel..
- Reita.. Nem tudjuk megbocsájtani magunknak, azt az estét, amikor úgy viselkedtünk veled.. Elvetettük a sulykot, egyáltalán nem gondoltuk komolyan, amiket aznap este a fejedhez vágtunk. Tudjuk, ez már nem mentség, mert valljuk be, miattunk haltál meg. – szorul el Ruki hangja. – Mi téged nagyon szeretünk.. Mondom ezt jelen időben, mert még most is így érzünk.. És hidd el, iszonyatosan hiányzol. – könnyesedik be ismét a szeme, és sírja el magát. – Sajnáljuk..
Hallgatom végig a mondandót, és törlöm le a szememről a könnyeket, komolyan nem tudom, mihez kezdjek most.. Nem akarok egyedül lenni, találnom kéne valakit, aki megtűr, bár nem túl nehéz, mert észre sem vesz.. Viszont idegenhez sem akarok kerülni.. Kósza gondolatként követem Rukit, ő neki a legnagyobb a lakása.. csak van egy üres szoba ahol megtudom húzni magam.. Nem kell ennem, innom.. aludnom, fürdenem.. Semmit nem kell csinálni, csak vagyok. Lehetetlen helyzet. Semmihez nem tudok hozzáérni, mindenen és mindenkin keresztül megyek. Nagyon meglep, hogy mikor belépek Ruki házába, a nappaliban egy hatalmas kép van rólam felállítva, körülötte rengeteg mécses, amiket sorra meggyújt, és csak mered a szentélyre. Az a kép van felállítva, ami az én kedvenc képem, mellette Ruki kedvenc képe rólam, kisebb méretben. Én személy szerint gyűlöltem azt a képet, illetve most is gyűlölöm, de mindig mosolyogva figyeltem, ahogy Ruki érvel, hogy miért is olyan jó kép az, és miért szereti ő azt annyira.
- Hiányzol Reita. – törli le a könnyeit, és megy fel a szobájába, ahova követem.. csendesen zokog, én pedig az ágya mellé ültem le, és csak figyeltem őt. Fájt, nagyon fájt belülről.. Napokig nem mozdult ki a szobájából, leginkább sírt. Egyik nap, viszont bezárta maga után az ajtót, és elindult valamerre, gondolom boltba, mert ami kaja otthon volt neki, az mind megromlott, és rég evett.. Nem figyelt maga elé, mint egy bábu, ment előre.. Kicsit vicces helyzet, én, mint egy lélek követem őt, a bábut, akiben nincs lélek.. Már csak nekem kéne egy bábu, akibe belemászhatok, bár a régi testem tökéletesen megfelelne.. Kiérünk egy nagyobb úthoz, persze még most sem tért vissza a tudatához.
- VIGYÁZZ! – ordítom utána, és rántom vissza a kocsi elől, ami minimum százzal hajtott, és nem is fékezett.. mélyeket lélegeztem, ez elég sok adrenalint szabadított most bennem fel.. már ha még van olyanom. Ruki meglepve néz hátra.
- De ki..? Senki sincs itt.. – néz még mindig, és tény hogy tényleg nincs itt egy ember sem.. csak én.. Hogy tudtam visszarántani..?Eddig semmihez nem tudtam érni.. Mélázom, de egy szemmel figyelem Rukit, nehogy megint kocsi elé lépjen.. És az időm további részét is így töltöm, figyelek rá, ha már nincs jobb dolgom.