1. fejezet

Reita

- De Reita! Te egy bunkó paraszt vagy, lehet, hogy jobban jártunk volna ha Ruki nem üvölti le a fejed, és hagyja, hogy szétporladjon a hajad! – röhög Aoi, mire Uruha oldalba vágja.

- De akkor engem sem ismernétek, háló!- fújtat dühösen, de nem nagyon figyelek már a reakciókra.

- Jól van, na Uruha, akkor fogalmazzunk úgy, hogy akkor nem száll be a bandába! – javítja ki magát Aoi, és mindenki megint felnevet. Értem én a viccet, nem arról van szó, csak ez már nagyon nagyon fáj.. Már pia is van bennünk rendesen, vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy mindenki már nagyon részeg. Nagyon nem esnek jól a szavai, főleg, hogy mindenki adja a másik alá a lovat, persze így az én ócsárolásom is a csillagos eget verdesi, én meg rég nem érzett érzés rabja leszek.. A torkom elszorul, leginkább ordítani és sírni lenne kedvem, de nem adom meg nekik azt az örömet.

- Most legalább akkor lehetnél cukrász, és nem a mi vérünket szívnád, hanem csinálnád az undorító süteményeket, eleve, hogy juthatott pont NEKED az az eszedbe, hogy cukrász légy? Hisz gyűlölöd az édességeket! Mondjuk, rád vall. – röhög mindenki, benned meg most pattan el valami.

- Ha ennyire gyűlöltök bazdmeg akkor minek vettetek fel a bandába? – állok fel, és kezdem a kabátomat magamra venni.

- Haver.. most mi a baj? – néz rám Ruki, én meg már tényleg nem tudom visszafogni magam.

- Kicsit gondolkodjatok el, hogy hol a határ, ja, boldog ötödik Gazette évfordulót, kereshettek új basszerost, főleg hogy felőletek megdögölhetek ott ahol vagyok. Remélem, soha többé nem látjuk egymást. – vágok le az asztalra pénzt, hogy ezt se róják fel nekem, és ülök be a kocsimba. Leszarom, hogy nagyon részeg vagyok, és így nem kéne a volán mögé üljek, én ünnepelni jöttem, hogy már ötödik éve, hogy sikeres banda vagyunk, Kaiial együtt. Fitogtathatjuk, hogy ki mit hozott a bandába, Aoi a dalokat írta, Ruki a szöveget, Uruha.. Uruha semmit nem csinált, Yune elég gyorsan kilépett mondjuk, Én meg hoztam magammal Kait, meg Uruhát, nem egy dalt tettem le az asztalra, úgy gondolom elég sok ötlettel álltam elő, hogy sikeres legyen a banda, elintéztem nem egy helyet, hogy koncertezhessünk, én erre voltam képes, nekik, ha ez nem felelt meg, akkor találjanak helyettem jobbat! – gondolkozom el magamban, mire egy kósza könnycsepp végigpereg arcomon, amit gyorsan le is törlök, nem szeretek gyengének látszani. Pedig most tényleg nagyon fájt, amit a srácok műveltek. Az alkohol eléggé dolgozott bennem, talán arra a töménytelen mennyiségű vodkára nem kellett volna sört igyak, mert nagyon a fejembe szállt.. Megdörzsölöm a szemem, hogy kicsit tisztábban lássak, de mikor kinyitom a szemem, két éles fénnyel találom szembe magam, elfordítom a kormányt, de már késő.. Hírtelen érzek meg nagyon erős fájdalmat a jobb oldalamnál, tiszta vér minden, de talán így jobb is.. Meghalok, végre örökké nyugtom lesz, nem kell azt lássam, hogy az én helyemet átvett basszerossal mennyire országos barátok, nem kell tovább fájdalmat érezzek. Úgysem akartam 30 éves koromnál tovább élni, mindent megkaptam az élettől, amire annyira vágytam, nem is bánom ezt az egészet.. Hunyom le szememet, még hallom távolról a sziréna hangját, de innentől, már ahogy fogalmazni szoktak, se kép, se hang. Boldog voltam. Ez a boldogság addig tartott csak, amég fel nem keltem. Elég nehéz volt kinyitni a szememet, egyből felültem, meg is lepődtem, hogy semmim nem fáj, pedig a jobb karom, úgy ahogy volt teljesen összezúzódott, és az az oldalam is igencsak fájt.. Lehet, hogy kaptam valami gyógyszert.. Tűnődöm, és szállok ki az ágyból, egy fehérköpenyes indul meg felém, azt hittem lecsesz, mert nem maradtam az ágyban, épp szólítanám meg, mikor keresztülmegy rajtam..

- Mi a fasz..? – nézek végig magamon, semmi bajom nincs.. mondjuk, nem tudom, hogy került rám a kedvenc fekete ingem és fehér nadrágom.. mert nem abban voltam, de most ez érdekel a legkevésbé.. Hírtelen fordulok meg, és azt hittem, hogy elhányom magam, bár a meglepettségtől még azt is elfelejtettem, hogy hármat fordult a látványtól a gyomrom.. Én feküdtem ott, jobb oldalam nem igazán volt fejtől lefelé, bár az arcom nyugodt volt.. enyhén véres, orrkendő elcsúszott egy kicsit, és a doki vizsgált. Ez csak egy rossz vicc.. Biztos valami drogot hozott megint Aoi, amitől ilyeneket lehet flesselni, vagy túl sokat ittam, és most jelenleg a kocsma padlóján fetrengek, talán a hányásomban.. Esetleg egy álom.. Igen, annyi lehetőség van, ez biztos nem a valóság..

- ÚRISTEN REITA! – ront be a maradék banda, Kai és Uruha elfehérednek, gondolom a látvány.. Ruki zokog, Aoi meg mered maga elé.

- Ez nem lehet.. – suttogja, én meg közelebb megyek hozzá, meglóbálom a karomat, de semmi reakció, ő is csak átmegy rajtam..

Ha ez a valóság akkor valakit nagyon megfogok verni..

- URAM ISTEN EZ A MI HIBÁNK – ordít Ruki, és szorongatja ép kezemet, patakokban folyik szeméből a könny.

- Sajnálom, uraim.. Mikor kihúztuk a roncsból, már nagyon súlyosak voltak a sérülései, a bordája átszúrta a tüdejét, ennek ellenére, még sokáig beszélt, bár.. nem túl megnyugtató dolgokat mondott. – ül le. – Hajlamos volt a depresszióra?

- Nem.. mindig is erős volt, sosem volt semmi baja. – válaszol Kai.

- Akkor idézem, mit mondott. „Végre meghalhatok, nem kell tovább itt szenvedjek, a barátaim gyűlölnek, pedig én szerettem őket, nagyon szerettem őket. Eltűnök a semmibe, csak ne fájna ennyire a lelkem..” – mondja vissza az utolsó szavaimat a doki, mindenki mered maga elé, és egyszerre tör ki belőlük a zokogás. Na, pont ezt nem akartam látni, de még mindig hiszem hogy ez csak egy szar vicc, rossz álom, drogos mellékhatás..

- Sajnálom uraim, reméljük, békében nyugszik barátjuk. – megy ki a doktor.

Szentül hittem, hogy ez csak egy rossz vicc, de egyre csak teltek el a napok, hetek.. Nem akartam arról tudni, mi történik halálom után, azt sem akartam elhinni, hogy ez a valóság. Akkor eszméltem fel igazán, mikor megéltem a saját temetésemet. Nagyon sokan eljöttek, olyan is, akikre egyáltalán nem számítottam. A szüleim.. Nagyon régen láttuk egymást utoljára, nem tartottuk a kapcsolatot egyáltalán, azóta mióta bevallottam nekik, hogy a saját nememhez vonzódom. Elég szívbemarkoló élmény volt, azt átélni, hogy mindenki zokog, ismételgetik, hogy ez nem igaz, ez nem a valóság.. Pedig elhihetik, én is ugyanezt mondogatom. Ami meglepett, hogy a srácok maradtak legutoljára, és egy saját kis beszédet olvastak fel..

- Reita.. Nem tudjuk megbocsájtani magunknak, azt az estét, amikor úgy viselkedtünk veled.. Elvetettük a sulykot, egyáltalán nem gondoltuk komolyan, amiket aznap este a fejedhez vágtunk. Tudjuk, ez már nem mentség, mert valljuk be, miattunk haltál meg. – szorul el Ruki hangja. – Mi téged nagyon szeretünk.. Mondom ezt jelen időben, mert még most is így érzünk.. És hidd el, iszonyatosan hiányzol. – könnyesedik be ismét a szeme, és sírja el magát. – Sajnáljuk..

Hallgatom végig a mondandót, és törlöm le a szememről a könnyeket, komolyan nem tudom, mihez kezdjek most.. Nem akarok egyedül lenni, találnom kéne valakit, aki megtűr, bár nem túl nehéz, mert észre sem vesz.. Viszont idegenhez sem akarok kerülni.. Kósza gondolatként követem Rukit, ő neki a legnagyobb a lakása.. csak van egy üres szoba ahol megtudom húzni magam.. Nem kell ennem, innom.. aludnom, fürdenem.. Semmit nem kell csinálni, csak vagyok. Lehetetlen helyzet. Semmihez nem tudok hozzáérni, mindenen és mindenkin keresztül megyek. Nagyon meglep, hogy mikor belépek Ruki házába, a nappaliban egy hatalmas kép van rólam felállítva, körülötte rengeteg mécses, amiket sorra meggyújt, és csak mered a szentélyre. Az a kép van felállítva, ami az én kedvenc képem, mellette Ruki kedvenc képe rólam, kisebb méretben. Én személy szerint gyűlöltem azt a képet, illetve most is gyűlölöm, de mindig mosolyogva figyeltem, ahogy Ruki érvel, hogy miért is olyan jó kép az, és miért szereti ő azt annyira.

- Hiányzol Reita. – törli le a könnyeit, és megy fel a szobájába, ahova követem.. csendesen zokog, én pedig az ágya mellé ültem le, és csak figyeltem őt. Fájt, nagyon fájt belülről.. Napokig nem mozdult ki a szobájából, leginkább sírt. Egyik nap, viszont bezárta maga után az ajtót, és elindult valamerre, gondolom boltba, mert ami kaja otthon volt neki, az mind megromlott, és rég evett.. Nem figyelt maga elé, mint egy bábu, ment előre.. Kicsit vicces helyzet, én, mint egy lélek követem őt, a bábut, akiben nincs lélek.. Már csak nekem kéne egy bábu, akibe belemászhatok, bár a régi testem tökéletesen megfelelne.. Kiérünk egy nagyobb úthoz, persze még most sem tért vissza a tudatához.

- VIGYÁZZ! – ordítom utána, és rántom vissza a kocsi elől, ami minimum százzal hajtott, és nem is fékezett.. mélyeket lélegeztem, ez elég sok adrenalint szabadított most bennem fel.. már ha még van olyanom. Ruki meglepve néz hátra.

- De ki..? Senki sincs itt.. – néz még mindig, és tény hogy tényleg nincs itt egy ember sem.. csak én.. Hogy tudtam visszarántani..?Eddig semmihez nem tudtam érni.. Mélázom, de egy szemmel figyelem Rukit, nehogy megint kocsi elé lépjen.. És az időm további részét is így töltöm, figyelek rá, ha már nincs jobb dolgom.

1.fejezet

Ruki:

Pár hónapos lehettem, mikor anyám letett a főtéren álló hatalmas karácsonyfa alá... szenteste volt, így csoda hogy bárki is felfigyelt rám. Bár ne tették volna. Természetesen árvaházba kerültem, a Tokyo-i fiúárvaházba… Szerettem ott lenni, kitűntem mindenki közül a kisebb termetemmel, és méz szőke hajammal. Volt egy európai nevelő, aki megtanított írni, de arab betűkkel. Emlékszem, épp az ötödik születésnapom előtt kellett elmennie, és egy naplót adott nekem, beleírva az ő gyönyörű betűivel: „Ruki-channak, akit sosem fogok elfelejteni.” Nagyon szomorú voltam mikor elment, és miután magamra hagyott, elkezdtem átkozni az életet. Miután kikerültem a nevelőm szárnya alól, a vezetőség úgy döntött, hogy én is a többiekkel alszom együtt. Az árvaház igen kicsi volt, de egy szobában volt 10 darab emeletes vaságy. Este mindenki remegve várta az ágyában hogy kit találnak be, és kit zaklatnak egész éjjel át a nagyobbak, de az éjjel csendjét nem lehetett élvezni, mert olyan soha nem is volt. A vaságyak idegölő nyöszörgése, ahogy egy egy ágy nekicsapódik a falnak, és lebomlik az amúgy is hiányos vakolat.. feltörő sírások, egy egy elhaló nyögés, és ütések sorozata. 5 évesen a nagyobb fiúk fel is avattak. Külső sérüléseim akadtak bőven, majdnem elvéreztem a súlyos sebektől.. de lelkileg teljesen megtörtem. Az után az alkalom után rendszeressé váltak a zaklatások. Egy árva szót nem mondtam senkinek, egyedül a naplómba írtam le hogy nap mint nap milyen borzalmakat élek át. Egyik téli nap a nevelők kabátokat adtak ránk, és sürgettek, hogy öltözzünk minél előbb, hisz kimegyünk a főtérre. Minden évben kimentünk legalább egyszer és énekeltünk adományokat remélve. Nem akartam énekelni, nem akartam azt mutatni, hogy boldog vagyok, mikor csak sírni vagyok képes. Próbáltam elbújni, ellenkeztem, de egy 6 éves kisgyerek akarata ilyenkor semmit nem számít. Végül kimentünk az árvaház falain kívülre, nagyon hideg volt, és nagyon csúszós volt a talaj. Egy nagyobb gyereket kaptam meg vigyázónak, akinek fognom kellett volna a kezét egész úton, de én folyamatosan csak kitéptem a karomat kezei közül, nem akartam hogy érintsen. Mikor dühösen rám kiabált, akkor hírtelen elestem a lefagyott utakon, és hatalmas krokodilkönnyekkel elkezdtem sírni. Nem fájt igazán semmim, csak most jólesett sírni. Senki nem fordult vissza, mindenki csak ment tovább, gondolhattam volna, ám egy hírtelen pillanatban egy felnőtt megfogta a karomat és felhúzott a földről, leporolta a havas ruhámat, kedvesen mosolygott rám... Hosszú fekete haja volt, telt ajkai, és gyönyörű fekete szemei. Még a sírást is elfelejtettem folytatni. Egy szót sem tudtam szólni, csak meredtem arcára, ő csak halvány mosolyra húzta a száját, karjaim alá nyúlt és felemelt magához. Én erősen kapaszkodtam sálába, túl magas volt ez... Kicsit biztonságosabban akartam lenni, ezért karjaimmal és lábaimmal is átöleltem őt. Már teljesen megnyugodtam, még a vágy sem volt bennem hogy sírjak, semmi negatív érzésem nem volt.. Úgy éreztem magam vele, mint a régi nevelőmmel. Nagyon fáztam, különlegesen hideg volt ez a nap. Szó nélkül elkezdte levenni a sálját a megmentőm, és a nyakamra tekerte, és ismételten elmosolyodott.

- -Köszö..- mondanék köszönetet, de a hírtelen rám kiabálnak.

- -TAKANORI! – ordít rám egy nevelő, én meg teljesen összerezzenek. – Normális vagy?? –

Szóhoz sem jutva tép ki a másik karjaiból, és rángat maga után. Nem akartam vele menni. Nem akartam énekelni.. Vissza akartam menni ahhoz az idegenhez..

*9 évvel később*

November.. zuhog az eső. Én csak meredek ki az undorító lerobbant szemben lévő épület falára, amin néhány cafat plakát maradt.. Rég óta gondolkozom a szökésen, és véghez is fogom vinni. Nincs olyan túl magason az ablak, egy dolog aggaszt: hogy teli van vasdarabokkal a sikátor, ahova esnék. Bár túl sok vesztenivalóm nincsen, vagy meghalok vagy kiszabadulok. Egyik sem olyan rossz. Egyik este, épp vacsora után, hogy annyira ne legyen feltűnő, és már elég sötét legyen. Kiugrottam az ablakon, és elég szerencsétlenül estem.. az egyik vasszög belefúródott a bőröm alá, elég csúnyán vérzett, és szerintem eltört a karom.. De most ezzel nem tudok foglalkozni, minél messzebb kell innen jutnom.. egész éjjel jártam az utcákat, és reggelre valahogy bejutottam egy lépcsőházba. Nagyon kimerült voltam, még mindig vérzett a hasam, a karom bedagadt és lila színben pompázott.. meg is áztam, hideg is volt, de a könyvemet meg tudtam menteni a vízcseppektől. A sálat nem. A szívem összeszorult mikor már nem éreztem annak a személynek az illatát.. elveszett. Ezt is elvették tőlem. Miután beértem abba a házba egy eldugott sarokban próbáltam meghúzni magam, abban reménykedve, hogy talán nem vesznek észre, és békén hagynak.. Csak most nagyon fáradt vagyok, nem tudnék tovább menni. A jobb karom egyre csúnyábban fest, nagyon óvatosan nekitámasztottam a jéghideg csempével borított folyosó falának, de igazából nem tudtam eldönteni, hogy ez jólesik e, vagy olyannyira fáj hogy elviselhetetlen, mert egyrészt jólesett a hideg, másrészt meg csillagokat láttam hogy valami egy icipicit is hozzá ér. A folyosón néma csend volt, rendszeres időközönként egy-egy cseppenő hangot hallottam, először csak tompán, majd inkább ahhoz hasonlított, mikor egy kis pocsolyába esik az eső. Próbáltam nézni, hogy tényleg így van e, de nem tudtam koncentrálni, mert minél jobban próbáltam, annál jobban kezdett el minden hullámzani, forogni, ugrálni.. Inkább jobbnak találtam visszadőlni a helyemre, de ez a hasamnak nem tetszett, mert hihetetlenül megfájdult. Inkább nem mozgok.. órák teltek így el, hál istennek senki nem jött, én már egyáltalán nem voltam tudatomnál, csak nagyon lassan reagáltam bármire is.. A cseppenések egyre kezdtek összemosódni, és visszhangozni.. Kinyitottam a szemeimet, és levontam a következtetést, hogy még mindig szédülök. Mikor már majdnem elaludtam, akkor hallottam meg éles cipőkopogást, teljesen összerezzentem, de egyben összeszorítottam a szemeimet az éles fájdalomra, ami a hirtelen mozdulattól a hasamba nyilallt, és megéreztem, hogy megint valami forró árad szét rajtam. Csukott szemeken keresztül is érzékelem, hogy felkapcsolódott a villany..

- Ne állj meg.. ne nézz rám.. csak menj tovább mintha itt sem lennék.. –

Könyörgök magamban, de úgy látszik nem talált meghallgatásra, mert hallom, hogy egyre közelebb jön. Megérzem meleg kezét a rövid ujjú vizes pólómon keresztül.. milyen jó meleg, ő biztos nem fázik. Az már kevésbé esik jól mikor rángatni kezd a vállamnál, ránézek lassan, próbálok fókuszálni, mert egyenlőre kettőt látok belőle.. Lassan a két alakból egy, sokkal élesebb lesz. Villámként ér a felismerés, meglepődöttségemben egy hatalmasat lélegzem, de ettől a mozdulattól elsötétül minden, mert olyan szintű fokozatot öltött a hasamban a fájdalom hogy nem bírtam tovább. Legközelebbi emlékem, hogy finom meleg szobában fekszem.. puha ággyal alattam.. az arcomon valamiféle maszkhoz hasonló dolog van, amitől sokkal könnyebben lélegzem. Idegesítő, vékony pityegésre leszek figyelmes, szemeimet próbálom kinyitni, de a lámpa erős fénye nagyon sokáig gátol ebben.

- Látom a kedves betegünk felébredt. –

Hallok meg egy kedves férfihangot, rákapom a tekintetem. Kedvesen mosolyog, valahogy.. valahogy az arca azt sugallja, hogy nem akar engem bántani. Az arcomról leveszi a maszkot, és mielőtt feltenném a kérdés hadaimat, de leül az ágyam melletti székre, és elmeséli hogyan, és ki hozott be. Ekkor beugrik, hogy megkell tudnom hol van.. és mi a neve.. és nála van a sálam is!

- Hol van? Hogy hívják? Miért ment el? Nála van a sálam igaz? Bejön hozzám? –

Ülök fel hirtelen mozdulattal, de talán nem kellett volna mert nagyon megfájdult az oldalam és mindkét karomból egy-egy cső áll ki..

- Nyugalom. Először mesélj magadról. Mi a neved, és hogyan kerültél abba az öreg épületbe? –

Csak meredek a fehér köpenyesre.. nem akarom elmondani, mert akkor vissza kell mennem. Végiggondolok minden lehetőségemet, hogy ha ezt mondom mi lesz belőle, de ha esetleg azt mondanám..

- Figyelj.. én csak segíteni szeretnék neked, mikor bekerültél nagyon súlyos sérüléseid voltak, és nem csak a karodra gondolok és az alhasadra. – rákapom a tekintetem, de azonnal folytatja is. – Nyomokat találtunk arra hogy téged szexuálisan zaklattak.

Csak lehajtom a fejemet, mert most már semmit nem tudok tagadni..

- Takanori.. Matsumoto Takanori vagyok.. és a központi fiúárvaházból.. szöktem ki. – mondom a lehető leghalkabban, hátha gyorsan megsüketült az orvos és nem hallja mit mondok. –

Halkan bólint az orvos, megköszöni, majd halk léptekkel az ajtó felé sétál.

- Szólunk a megmentődnek, hogy látni szeretnéd. -

Mondja ismét mosolyogva.. miért mosolyog ebben semmi boldogság nincs, mert biztos, hogy visszafognak vinni.. annak ellenére, hogy tilos lenne kiszállnom az ágyból, gyorsan megnézem, hátha nem vagyunk olyan magasan.. de teljesen elhűlök, mikor kinézek az ablakon.. ez vagy egy 5 emeletes kórház, ha innen kiugrom, biztosan meghalok.. Így is mi lett abból a kis 1 emeletes ugrásomból. Halk kopogásra leszek figyelmes, félve engedélyt adok, hogy belépjen. A hófehér ajtó nyílik is, és az a személy lép be rajta akit láttam a folyosón.. És aki nem utolsó sorban megmentett.

- Szia. – mosolyodik el. – visszahoztam a sálad.. – jön félve közelebb, én csak meredek rá. Leül ugyanarra a székre amin a doki ült nemrég.. – Hogy vagy? – kérdezi kedvesen, én meg képtelen vagyok megszólalni.

Kiszedem a kezéből a sálat, és próbálom megszimatolni, de nem.. Nem az az illata. Valami teljesen más. Bal kezemmel nyakához nyúlok, amit egy vékonyabb, fekete fehér kockás takar, óvatosan leveszem, nem ellenkezik.. arcomhoz emelem a ruhadarabot, beleszagolok, és innentől görcsösen szorítom. Ugyanolyan illata van..

- Yuu-san, kérem, kijönne egy percre? Beszélni szeretnék önnel. – lépett be ugyan az az orvos, aki rájött az úgymond titkomra..

Nem adok hangot de nem akarom hogy elmenjen.. talán mégis megkellett volna szólalnom, és akkor marad..? de.. képtelen voltam egy hangot is kiadni.. csak a sálát tudtam elvenni, és csak nézni őt..

Orvos~:

Elég elszomorító hogy manapság a tizenéves korosztály ilyenekre képesek. Mikor felvetettem neki hogy erőszak nyomait véltük felfedezni a testén bevallotta, hogy a központi árvaházból jött, de sütött róla hogy nem akar oda visszamenni, és biztos vagyok benne, ha visszaküldenénk, akkor újból elszökne, és akkor talán nem lenne ilyen szerencsés. Miután értesítettük Shiroyama Yuu-t, hogy a fiú felkelt, 1 órán belül már itt is volt. Úgy látszik, érdekli a fiú sorsa.. Ez egy lehetőség lenne Takanori-sannak is.

- Yuu-san, kérem, kijönne egy percre? Beszélni szeretnék önnel. –

Megyek be a terembe ahol már jó két órája benn van, azonnal feláll, és követ engem. Bevezetem őt az irodámba, és előveszem Takanori mappáját.

- Matsumoto Takanori a központi fiúárvaházból szökött el, talán ez annyira nem is lehet meglepő számunkra, mert sokan ráfogják, hogy aki szülők nélkül nevelkedett, azok problémás viselkedésűek. Én mint egyben pszichológus is, nem így vélekedem. Mikor a fiút Maga behozta, elég alapos kivizsgáltuk, és nemi erőszak nyomaira is bukkantunk, de ami megdöbbentő ebben, hogy már behegesedett sebek is vannak, így biztos vagyok benne hogy nem az utóbbi időben kezdődtek a fiú zaklatásai. Törvények szerint az lenne a hivatalos lépés, hogy amint a fiú meggyógyul, vissza kell vinni őt az árvaházba, hiszen még nem töltötte be a 21. életévét. Egyetlen megoldás az lenne, ha örökbe fogadná a fiút. Mert józan paraszti ésszel belegondolva, ha 16 évesen odáig jutott el a fiú, hogy zuhanjon egy emeletnyi magasságot, és ilyen sérüléssel még el is jutni egy teljesen más helyre, akkor nem csak hírtelen elgondolásból tette, és mindent egy lapra tett fel. Ha egyszer megtette, máskor is megfogja, ha visszazárjuk oda ahonnan kiszökött. Maga tudna rajta segíteni, de ez mind a maga döntése, köszönöm hogy meghallgatott. – állunk fel mindketten és hajolok meg előtte. – ha most megbocsájtana, mennem kell tovább dolgozni. -